2017. november 29., szerda

Generációváltás

 -A főiskolán a munkahelyemen egy beszélgetést szervezett a tanszék ahol a növendékekkel beszélgethettünk magunkról a munkánkról a tapasztalatainkról kötetlen formában. A csapat fele jött el. Pedig ráadásul "kötelezővé" lett téve, mert u.n. tematikus hét van és ilyenkor nem tanórák vannak, hanem szervezett programok. Ezen az estén a beszélgetés után ugyanazon a helyszínen egy növendékekből alakult zenekar adott koncertet. Ebből volt két tag akik odamentek délután beállásra, majd elmentek valahova és csak a koncertjük kezdésére jöttek csak vissza. Magának a beszélgetésnek talán a híre sem érte el őket. Ebből az egyik tagot egy tanár a saját lemezére is elhívta már szerepelni korábban. Tudnak mindent..
 Nem magamat sajnáltatom. Őket sajnálom.
-A főiskolán az ezt a szakmát választó növendékek között nem egy és nem két olyan delikvens van, akik üveges tekintettel néznek amikor például a Mahavishnu Orchestra neve elhangzik. De sajnos egy sor más nevet is elmondhattam volna, mint például a Chick Corea Electric Band.. A kezdet géniuszairól pedig már ne is beszéljünk..
-Kérdeztem milyen zenéket szoktatok hallgatni?
-...
Volt aki mutatott..
-Nehezen tudtam a pókerarcot magamra húzni.

A növendékek jórészének fogalma sincs kik vagyunk mi tanárok, (nem mintha számítana.. vagy számít?)  hiába mesélném nekik hogy Bill Evans, Eric Marienthal, Gary Willis, Jeff Andrews stb csak néhány név akikkel együtt dolgozhattam és ők egyenként géniuszok, ha soha még csak nem is hallották a nevüket. Nekik nem mondanak ezek a nevek semmit. Nincs közös nevező. Kivülállóként vannak jelen a szakmában. Illetve nincsenek itt, és igazából nem tudom mit akarnak. De ami nagyobb baj, hogy ők sem.

Vannak olyan főiskolás(!!!) növendékek akik alapszinten sincsenek. Nyolcad felütés kifog a doboson. És ez nem egyedi eset. Rettegés ül ki az arcukra minden egyes órán, mert tudják, hogy ők egy másik planétán élnek. Nincs kompatibilitás.

Egy teljesen más ügyből kifolyólag egy országosan elismert pszihológussal beszélgettem, aki elmondta hogy például a mai fiatal munkábaálló generációnak óriási problémái vannak a felelősségvállalás tekintetében, már ami a munkához való hozzáállást illeti.

-Nem szeretnék vészmadár lenni, de ijesztő ami itt folyik. A probléma nem specifikusan kelet-európai. Nyugodtan beszélhetünk világjelenségről. Van is ötletem hol kell keresni a probléma gyökerét. Egy szóban úgy lehetne kifejezni: ONLINE.
Az információ olyan mennyiségben van jelen a világban hogy elértékteleníti önmagát. Észrevétlenül elvette a motivációt mert folyton jelen van. És azzal csapta be az embert, hogy akkor nem kell dolgozni, nem kell gyakorolni, mert ő mindig ott lesz. Mekkora becsapás ez?! Attól hogy az info folyton jelen van, még nem lesz a mienk. Ennek puszta birtoklása nem jelent egyet annak feldolgozásával. Amiről az információ dömping mélyen hallgat az a "process". A feldolgozás menete, időtartama. A becsapás abban áll, hogy azt hiteti el velünk, hogy a birtoklás (letöltés, folyamatos online jelenlét) elegendő. A tudás ami bennünk van (és nem a számitógépünkben, vagy a telefonunkban) az sok-sok munka gyümölcse. Ezek az információk önmagukban lehetnek jók és hasznosak. De túl sok van belőlük, és látszólag ezek mennyiségét nem tudjuk kontrollálni. Mondok egy példát:
 Mondjuk egy egy zenészpalánta, a legtöbbet tanulmányai során mások zenéiből tanul. Ezt nevezzük hatásoknak. Ha egy tanítvány terrabájtnyi zenéket tölt le, amelyek egyenként mind fantasztikusak és elemzésre, tanulásra méltók, vajon mit ér vele a tanuló? A világon semmit!!! Sőt megakasztja a tanulásban. Ez ugyanis csak az adat birtoklása. Amennyiben nem kerültek ezek az adatok (jelen esetben zenék) feldolgozásra. Mert ha feldolgozásról beszélünk, akkor munkáról, és vég nélküli gyakorlásról beszélünk. Már sokkal több adatnak vagyunk a birtokában, mint amit valaha képesek leszünk feldolgozni.Ugyanakkor annyira lassúnak érezzük magunkat a világhoz képest, hogy könnyen azt mondjuk: Ááá ez nekünk úgy sem fog menni! Még azelőtt lemondunk róla, mielőtt megpróbáltuk volna. Ez tulajdonképpen elveszi az önbizalmunkat is. Pedig, olyan még nem volt, hogy a kitartó munkának és gyakorlásnak ne lett volna meg az eredménye.
 Ha a sok információ közül kiválasztunk egyet, mondjuk egy albumot, akkor azt láhatjuk, hogy az az előadó sem foglalkozott terrabájtnyi zenékkel. Ő abban volt jó amiben. Abban fejlesztette magát. És senki sem kérte tőle számon hogy miért nincs képben a többi millónyi zenével. Ma abban a kényszerben élünk, hogy ha egy "adatról" lemaradunk, akkor lemaradunk a világról. Ez is óriási csapda. Muszáj lenne kontroll alatt tartani, hogy mit engedünk be, és mit nem. A példák alapján nem azon dől el tehát, hogy maga az infó jó e avagy sem. Hiába van 3 emberöltőnyi zene amiből tanulni lehet, ha nekem csak egy életem van, és egy bizonyos sebességem a jelfeldolgozás tekintetében. Muszáj tehát szelektálni! De ki mondja meg, hogy mennyit és kit engedek be, és mire mondok nemet? Messzire vezetnek ezek a kérdések.  Ez a probléma nem csak a zenében van jelen.
 Aki csak úszik az árral, anak előbb utóbb üveges lesz a tekintete Minden van és semmi sincs! Ma mindig az információ kezdeményez. Folyamatosan leköti a figyelmedet. Pedig neked kellene használnod őt. Ha nem figyelsz, ő fog vezetni téged és leköti az idődet, sok-sok értelmetlen dologgal, elrabolja az idődet, más sokkal értékesebb tevékenységektől. Egy csomó élménytől megfoszt. A munka örömétől például. Vagy csak egyszerűen a gondolkodástól. Próbáld ki csak egy napra, hogy kikapcsolod a telefonodat, és a számitógépedet. Mindent amin van online. Csak egy napra. És figyeld magadat! Lehetőleg olyan napon legyen amikor ráérsz, és nem kell rohannod sehova sem.
Fordítva ülünk a lovon ahogy szokták mondani. Amikor még szalagos magnóval csepegtetve jutottunk hozzá az új albumokhoz, sokkal de sokkal értékesebbek voltak. Többet is dolgoztunk velük. Akkor nem gondoltunk ilyesmire, de az volt a mi tempónk. Jó dolog megdolgozni egy információért, mert önbecsülést adott. Volt idő a feldolgozásra. Mélyebbre mentek a dolgok.
Véleményem szerint a főiskolásink között kevés kivételtől eltekintve a többség számára nem ismeretes az elmélyült gyakorlás fogalma. Nem is tudják mi az. A végeredményen látszik ez. Meggyőződésem, hogy a folyamatos online jelenlét alapvetően ássa alá az elmélyült gyakorlás lehetőségét. A két dolog kizárja egymást. Nem lehet elmélyedni a gyakorlásban ha folyamatosan kizökkent valami.
Ki gondolta volna a nyolcvanas években, hogy egyszer majd ilyen problémákkal kell szembenéznünk?
-Számomra teljesen érthetetlen, hogy az amit magadnak választasz, mert szereted, és te döntötted el, hogy ezzel akarsz foglalkozni, az igazából nem érdekel. Nem mész utána, nem mélyedsz el benne. Hagyod hogy az értéktelen információk kitöltsék az idődet, és függőjévé vállsz. Csak nézel üveges tekintettel, otthon maradsz, nem gyakorolsz, csak kérdéseid vannak. Nézed ahogy peregnek a másodpercek az órán, és évekké állnak össze. Zombik!
-Én általános iskolában nagyon rossz tanuló voltam. A legtöbb kulcsfontosságú tárgyból 2-est vagy 3-ast kaptam. (Ennek persze megvoltak az okai, de az most más téma..) Sehova sem vettek fel. Szakmunkás iskolában tanultam a hangszerész szakmát. Oda is csak közbenjárással kerültem. Én tényleg nagyon rossz tanuló voltam. Ezért aztán ennek  befejzte után kezdtem a gimnáziumot és 22 évesen érettségiztem. De mindvégig ott volt a zene, a gyakorlás és a tanulás. Külön úton kerültem a főiskolára, de azt elmondhatom hogy volt egy dolog ami igazán érdekelt. Érdekelt annyira,, hogy kazettán felvegyem az akkor elérhető jazzműsort a rádióból, és elmenjek egyetemi jazzkoncertekre, és a zenész tanuló társaimmal vég nélkül zenekarozzunk, kísérletezzünk.  17 évesen 2 hetet voltam kórházban de a gitár ott volt velem. Még nem volt meg az érettségim, de bekéreckedtem a főiskolára, hogy had látogathassam az órákat. Mert ott akartam lenni. Benne akartam lenni. Magamba akartam szívni azt a levegőt. Mert ott voltam és vagyok otthon.
-Sajnálom ezt a korosztályt, és tehetetlennek érzem magam. Én azért vagyok tanár, hogy ezen segítsek. Még azelőtt belefásultak mielőtt beleszerethettek volna.
Kéne egy csap!